Fedezzük fel újra a buddhizmust
Hegedűs Róbert írása

Ahhoz, hogy a buddhizmust újra megtaláljuk, először meg kell vizsgálnunk, hogy mi is az a buddhizmus. Van erre egy nagyon egyszerű válasz. A bennünk lévő illúzió. Azért találta fel az ember a buddhizmust annak idején, hogy általa könnyebben felismerjük azt a tényt, hogy minden illúzió. De illúzió maga a Buddha is, a megvilágosodás, a mesterek, a 2500 éves hagyomány és én magam is. Ha felismerjük azt, hogy mindaz amiben hiszünk, amit gondolunk, ahogyan látjuk ezt a világot, amire törekszünk, és amit mondunk, az a tudatunk képzelgése, akkor éppen a Buddha útját járjuk. De Buddha útját járni nem csak azt jelenti, hogy közvetlenül az illúziót számolom fel és rombolom le magamban mindaddig, amíg végül megragadok valamiféle üresség állapotot, ahogyan ezt teszi ma is sok buddhista, hanem azt jelenti, hogy először az illúzió forrását keresem meg, és ha már megtaláltam, megvizsgálom azt. Rádöbbenek arra, hogy ezt a forrást megszüntetve, megszűnik az illúzió is, mert nincs, ami táplálja tovább. Ezt a forrást tudatnak nevezzük. Ha a tudatot megszüntetem, minden megszűnik.

Ez a mozdulat a buddhizmus, és semmi egyéb. Buddha maga nem volt különleges lény, egyszerű ember volt, olyan mint bármelyikünk, aki valójában nem tudott semmi különöset, csak annyit, hogy bármikor ki tudta kapcsolni, fel tudta számolni a tudatát. Ezért valójában a buddhizmus egyetlen mozdulatról szól. Minden más ezen kívül, a buddhizmus hagyományai, szokásai, a filozófiája, logikai rendszerei, vagyis az irányzatai valójában illúziók, és valójában babonák és tévhitek. Miért? Mert a tudatból fakadnak. És minden, ami a tudatból fakad az illúzió, mert a tudatból valójában csak kép fakadhat, és mint minden kép, a buddhizmus is csak egy illúzió, és nem az igazság maga.

Látnunk kell azt is, hogy a buddhizmus is illúzió. A mi illúziónk. A mi közös víziónk erről a világról, arról, hogy hogyan álljunk ehhez a világhoz hozzá, hogy mit lássunk bele ebbe a világba. És mi ezt pontosan tudjuk. Maga Buddha egyetlen egy szót sem írt le soha abból, amit mondott vagy gondolt. Ha fontosnak tartotta volna a tanítás leírását, leírta volna, de nem tartotta ezt lényegi kérdésnek. Minden, amit leírtak, Buddha halála után tették, tehát Buddhának nem sok köze volt ahhoz, amit leírtak, csak annyi, hogy az ő gondolkodásmódja inspirálta ezeket az írókat. Ezért, amikor a szútrákat tanulmányozzuk, akkor nem a Buddha tudatát, tanát, szavait, vagyis nem az élő igazságot tanulmányozzuk, hanem azt az embert vizsgáljuk, aki valamit felfogott abból, amit Buddha mondott és tett, ahogy Buddha élt és gondolkozott, és később emlékezetből leírta, mint saját élményeit. Ezt nevezzük buddhizmusnak. Mondok és írok valamit, miközben másra mutogatok magam helyett. Ez a totális önbecsapás lett a buddhizmus. Buddhára vagy a Tanra mutogatok, miközben nem veszem észre saját magam. Majd lefordítjuk ezeknek az embernek a vízióját más nyelvre, és a fordítás által szintén változik valami, és végül eljut hozzánk is magyarul valamiféle irat, amihez semmi köze már a Buddhának, és csak felszínében érinti a lényeget.

Így lett a Buddha tanításából kemény erőfeszítés és szenvedés, így lett a megvilágosodásból fény, így lett az emberből Buddha, a nirvánából pedig üresség. Így alakult ki a merev szokás és a hagyomány. Az igazság is így veszett el, így vált merev anyaggá, hogy leírták, és így lettek a bálványok, vagyis a szentiratok a földön, hogy helyettesítsék az igazságot. Később ezeket az iratokat elkezdték gyűjteni, felhalmozni és spájzba rakni, mi pedig ugyanezt csináljuk, miközben nagyokat lakmározunk belőle. Így az írás lett mindennek az oka, és a gyűjtés pedig ennek következménye.

Ezért ma, kenyér helyett papírt eszünk, és csodálkozunk, hogy betegek vagyunk a nyomdafestéktől, az információs özönvíztől, ami eláraszt bennünket. És emellett simán elsétálunk. Ha valaki azt a kérdést feszegeti, hogy mit tanított Buddha egyáltalán, vagy mit is mondott, azt lehurrogjuk, az illetőt hülyének nézzük. Miért? Mert becsapjuk önmagukat. Azt képzeljük, hogy Buddha szavait és a tanítását követjük, ismerjük és tanulmányozzuk. Ebből rendszert csinálunk, vallást, szokást, babonát, főiskolát. Mérjük és osztályozzuk az illúziót, aminek se füle se farka, amivel soha senki még csak meg sem világosodott, még csak jobb ember sem lett, ami nem változtatott meg semmit és senkit. És persze, itt ez most túlzás, de mint minden túlzásnak, ennek is van alapja. Az alapja pedig az, hogy bizonyos dolgokat valóságnak élünk meg folyamatosan magunkban. Ami csak arra jó, hogy saját magunk elől elbújjunk; egy rendszer mögé és ott várjunk a csodára, és ha eközben bárki meg meri kérdőjelezni az igazságot, amiben vakon hiszünk, azt vagy erővel eltiporjuk, vagy ügyesen kibújunk a kezei közül.

Ezért az, amit Buddha mondott, és amit mi értünk belőle, az két különböző dolog. Először is nem tudjuk, hogy mit mondott, de még ha szóról szóra felvettük volna magnóra a szavait, akkor sem értenénk, hogy mit mond, hiszen ő mondja, és nem mi. Másodszor, ha Buddha ma élne, és látná hogy mi lett a Tanból, igen csak elcsodálkozna. Minden szinten totális félreértések és félreértelmezések vannak, babonák és hiedelmek, és mindezt egy hagyomány nevében, ami 2500 éves. Azt gondoljuk, hogy buddhisták vagyunk, ami abban merül ki, hogy vakon hiszünk valamiben, például a szent szövegek tanulmányozásában, a buddhista gyakorlatokban, a mantrákban, a meditációban, vagy éppen egy megvilágosodott lényben. Elveszítettük saját tisztánlátásunkat, saját önállóságunkat, saját szabadságunkat. Helyette vakon és öntudatlanul, vak hittel hiszünk és követünk valamit, amiről valójában fogalmunk sincs, hogy micsoda. Ezért aktuális a kérdés számunkra, hogy mi a buddhizmus?

A válasz határozott és tiszta: erre a kérdésre nincs válasz. Máshogyan mondva, nincs buddhizmus. Mert a buddhizmus Buddha halálával megszűnt, és azóta csak az egyes emberek rémképei vannak. De mégis, az ő életének van egy következménye, és ezt a bennünk lévő következményt és illúziósorozatot nevezzük ma buddhizmusnak. Mert mi magunk csináljuk ezt a buddhizmust, most találjuk ki, hogy mi legyen az, tőlünk függ, hogy mi lesz a buddhizmus. A buddhizmus nem valami, amit fel kéne fognunk vagy meg kéne értenünk, esetleg követnünk kellene. Ez tévedés, és nem szabad ebbe a hibába esnünk. A buddhizmus annak a mély belátása, hogy nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy mi dolgunk itt, hogy nem tudjuk, hogy mi ez az egész itt, amit világnak és életnek nevezzünk, és így nem tudjuk azt sem, hogy mi az a buddhizmus. Annyit mondhatunk, hogy valamiféle ébredés, eszmélés, valamiféle felkelés. Nem tudjuk, hogy mire eszmélünk fel, annyit tudunk, hogy a buddhizmus nem más, mint felébredni abból, amiben hiszünk, felébredni abból, amihez ragaszkodunk, vagyis felébredni önmagunkra, felébredni saját tévedésünkből és illúzióinkból. Felébredni abból, hogy Buddha a földön járt, felébredni abból, hogy megvilágosodott volt, felébredni önmagamból, vagyis felébredni mindenből. Vagyis felébredni mindenből, amiben hiszünk. A buddhizmus olyan valami, ami a tudatunkban rejlő öntudatlanságot felszámolja, méghozzá határozott módon. Amiben hiszünk és amihez ragaszkodunk – azt kérdőjelezi meg. Tehát Buddha tanítása nem más, mint kijózanítás. De Buddha tanítása nincs valójában.

Talán már be tudjuk látni azt is, hogy a Buddha talán soha sem létezett, hogy a Buddha képzeletünk szüleménye, és hogy az évezredek óta tartó közös vakhit áldozatai vagyunk. Minden szinten kábulatban élünk, és a buddhizmus a legnagyobb kábulat. Aki Buddhát tanítja, vagy Buddhára hivatkozik, az valójában önmagát mondja ki, és önmagára hivatkozik. Ezért, és csakis ezért, végre magunkat kellene vállalni Buddha helyett.

Sokszor, ha egy buddhista illúzióba feledkező emberhez úgy szólunk, hogy megkérdőjelezzük a mestert, a hagyományt, a Buddha személyét, vagy talán magát a Tant, akkor ő felháborodik, mert úgy gondolja, hogy ugyan minden illúzió, de maga a Buddha az nem: ő valóságos. Miért? Mert az az ember még támaszkodik valamire önmagában. Amire támaszkodik, abban hisz is, és nem hajlandó belátni, hogy ezt a támaszt valójában ő hozta létre saját magában. Nem hajlandó eldobni a tutajt, amivel elindult, és amivel már rég partra ért. Abban a téves hitben van, hogy neki erre még szüksége van, és ezért képtelen önálló lépéseket tenni. És abban a pillanatban amikor kihúzzuk alóla ezeket az általa meg nem vizsgált és meg nem kérdőjelezett támaszokat, akkor találkozik először önmagával.

Így indult el a Tan Kapuja Zen Közösségben is egy folyamat, amire már régóta vártunk. Ez pedig az önálló gondolkozás. Lassan, de biztosan veszi át a helyét az eddigi öntudatlanságtól. A Tan Kapuja Egyházban végre kialakult egy zen közösség, ahol találkozhatunk önmagunkkal. Ez a közösség képes arra is, hogy megteremtse az élő „tan kapujá”-t. Kimondhatjuk akár azt is, hogy Buddha nem volt megvilágosodott, és minden, amit tanított, tévútra vezetetett. Mert az ember meg van világosodva, és megmentheti a világot! A világ a mi világunk, és a világ bennünk van.

(Megjelent: A Tan Kapuja Buddhista Egyház Tájékoztatójában 31. szám 2006. tavasz)