Zen versek és fordítások

Versek

Yüan Hung-tao: Annak leírása, amit éppen látok

Fordította Máthé Veronika

Az ősz arcát megsápasztja a lenyugvó nap.
A tovaszálló felhők hirtelen összesereglenek,
ferdén leereszkednek, beborítják a fákat.
Csak két-három hegy látszik a homályban.
Lovam visszanéz a folyóra, melyen híd ível át,
a fenyőkkel szegett ösvényen szerzetescsapat érkezik.
A hegyorom túl magasan van – nem látok templomot.
Hirtelen, a ködön keresztül meghallom
a templom harangjának hangját.

Yüan Hung-tao: Egy asszony szobája ősszel

Fordította Máthé Veronika

Őszi színek szűrődnek be a gézfüggönyön át,
hideg illatok szivárognak be, apránként.
A sötét falak alján felébrednek a ciripelő tücskök,
az elhagyott szövőszékben szentjánosbogarak pislákolnak.
A hálószoba friss holdfénnyel telik meg,
A bambuszredőnyre dér telepszik —
az asszony melegebb ruhát ölt.
A vadlúd és a vándor —
mindketten útra keltek.
De csak egyikük tér vissza.

Yüan Hung-tao: A Hua-hegy csúcsán — Útitársamnak:
a taoista Shúnak

Fordította Máthé Veronika

Bejártad az őszi fellegek hátát,
bordó mohán taposott a lábad.
Fenyők után kutattál
a Nagy Szellem tenyerén.
Chang K’ai ködöt varázsolt,
mely a völgyből szállt fel, ahol lakott.
Tung-fang Shuo egy előző életében
a vihart igazgatta.
Te is mestere vagy a taoista varázslásnak,
és ráadásul még szellemes is –
csaknem mint egy Halhatatlan!
A Lótusz-csúcs: 40,000 lábnyi meredély –
csak a bolondok kapaszkodnak fel ily messzire.

Yüan Hung-tao: Krizantémok télen

Fordította Máthé Veronika

Nincs olyan virág, mely ne hervadna.
Mégis, itt ezek a krizantémok,
télen is virágoznak.
Bambuszból lugast fonok, hogy leveleiket megóvjam,
kivágom mellőlük a gazt, hogy illatukat megőrizzem.
A szívünket dermesztő hideg most tör ránk.
Régi cimborák érkeznek, bort hoznak.
Egyszer csak eszünkbe jut
a keleti sövény nagy öregje,
fennhangon idézzük verseit, rá emeljük poharunkat.

Yüan Hung-tao: Nemrég csinos kis hajót vettem, amit terveim szerint otthonommá alakítok, ezért írtam egy sor verset arról, milyen az élet egy hajón

Fordította Máthé Veronika

Azt tervezem, ezt a hajót békés otthonommá alakítom,
a hold alatt, a szelet követve,
bárhová is visz.
A halak és a vízimadarak?
Felkérem őket, legyenek titkáraim.
Én meg a felhők és a köd írnokául szegődöm.
Úgy fogok itt élni, mint a hernyó,
mélyen a fa belsejében,
és úgy utazni, mint a csiga,
aki magával viszi az otthonát.
Alattam talpalatnyi föld sincs,
Felettem egyetlen tetőcserép sincs.
Ettől a naptól fogva
testemet rábízom
az elemekre.

Yüan Hung-tao: A Fűzfa-tónál írt vers

Fordította Máthé Veronika

Napnyugtakor ledőlök kicsit –
a hegyek mintha párnámra buknának.
Zöld mohaszőnyeg tükröződik a vízben,
a rizsföldek felől szél fúj be az ablakon.
Örömömet lelem itt: sziklákat és virágokat
rendezgetek a kertben,
a varjak és férgek távol tartására
varázsigéket írogatok.
Ivócimboráim legtöbbször buddhista szerzetesek.
Még akkor is, mikor részegek vagyunk,
az Ürességről beszélgetünk.

Yüan Hung-tao: „A lassan, lassan...” vers,
melyet tréfából a falra jegyeztem fel

Fordította: Máthé Veronika.

A fénylő hold lassan, lassan felkel,
a zöld hegyek lassan, lassan alászállnak.
A virágzó ágak lassan, lassan vörösbe hajlanak,
a tavasz színei lassan, lassan kifakulnak.
Fizetésem lassan, lassan emelkedik,
fogaim lassan, lassan kihullanak,
szeretőm dereka lassan, lassan megvastagszik,
arcvonásaimon lassan, lassan nyomot hagy az idő.

Mikor erőnk teljében vagyunk,
a ranglétra alján állunk,
s mire ránk talál az öröm, fiatalságunknak már vége.
Minden léptünket
a Jószerencse Istennője
és Balszerencse Sötét Hölgye kíséri.
Még ég és föld sem tökéletes,
a társadalom is csupa fent és lent.
Az igazi boldogságot hol keressük hát?
– Hajolj meg alázattal, és kérdezd a Taoista Tanok Mestereit!

Yüan Hung-tao: Nyugati-tó

Fordította: Máthé Veronika.

Egy nap sétálgatok a tónál.
Egy nap üldögélek a tónál.
Egy nap álldogálok a tónál.
Egy nap heverészek a tónál.

Virágh László versei:

Időjáték

A múlt mögöttem végtelen,

szemvillanás csak a jelen,

jövőm előttem rejtve van.

A múlt már nincsen, elszelelt,

jövőmet el nem érhetem,

a jelent meg nem foghatom,

így talán nem is létezem.

A múlt előttem: láthatom,

itt a jövő a hátamon,

jelenben élek gondtalan.

A jövő előttem,

a múlt mögöttem,

de mi van alattam,

mellettem és fölöttem?

Elmúltam, megjelentem,

jöttem, mentem,

amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.

Rácsok

Időkalitkám rácsait,

Megkísértve a lehetetlent,

Mint csintalan, fogoly majom,

Mindig szívesen feszegettem.

Így történt egyszer, hogy kiestem,

Mivel kitört az egyik rácsrúd,

És én voltam nagy lendületben.

Most visszamászni nem tudok,

Pedig igencsak igyekszem,

Fogalmam sincs mi lesz velem.

Mindenesetre most lefekszem.

Kék bársonyon

Kék bársonyon ezüst

csillagképek álombéli

hold és meteor tüzes útja

halovány füstöt hord a szél

minden tiszta és sötét

tudásod szikrázó ködét

már eloszlatta a boldog éj

a homály ölén ősi

mágikus igék születnek

mint kristályok melyek

a teremtés titkát hordják

halovány füstöt hord a szél

Kék bársonyon ezüst

csillagképek álombéli

hold és meteor tüzes útja

Csillag

Csillag: üzenet a múlttól a mának,

Csillag: emléke önnönmagának,

Csillag: a lét kinyújtott karja,

Mégis,

Elég egy falevél is,

Hogy eltakarja.

Csillag voltam,

ízzó szivemben

gázok, széttört atómok

őrülete kavargott

robbanásra készen,

s egy távoli bolygón

szerelmespárok nézték

nyugodt fényemet.

Csillag csillog-

villog mint fog

óriás száj

kék ürében

Este

Este,

mikor árny borul az égi tüzekre,

látom,

hogyan születik meg az álom,

amely majd éjszaka

pilláid alá bújva elvarázsol.

Sugárkévék, gomolyok, koszorúk

égő színei elenyésznek

a szürke, barna és a kék

mélységeiben,

míg végül mindent

elnyel a sötét,

és csak a benső,

az egyetlen

fény világol.

Várakozás

hársfavirág illatozik

jázminok is

szédítenek-bódítanak

a csillag is mind a helyén

bár nem látszik

minden madár

tudja énekét

és mindent amit mi nem

a méhek gyűjtik amit

gyűjteniük adatott

és meghalnak zokszó nélkül

küzdve az utolsó sziromig

lassan szelíden

alkonyillatú lesz a domb

és a szél hozza az alkonyt

nem a Nap rejti el fényét

A pillanat

Folyton vonuló felhők alatt

a pillanat

kitárt szárnyakkal lebegő madár:

egyhelyben marad.

A láng

Gyullad, elalszik a láng,

A pillanatnyi idő

Mindent betöltő végtelenség,

Végtelen része maga is.

Gyullad, elalszik a láng,

Mégis ott marad mindörökre,

Pillanatának végtelenjét élve,

Mindig meggyúlva, kihúnyva, égve.

Málta

Hidat vert ezüstből

A Hold a tengeren,

Szél jár, belekap a tűzbe,

A hullám nem pihen,

Fut, csapkod, szüntelen,

Kötél zúg, vitorla csattog,

Visszhangzanak a szirtek, a partok,

Az ember mulandó,

Örök a négy elem.

Most éppen

Szikrázó tengeren

Hullámzik felém a végtelen,

Felszív emel sodor szelíden.

Látom a mindenség mérhetetlen,

S kicsiny, mint kristály szegelletén

A csúcs.

Születni, halni, egyre megy,

Simít a világ lehellete,

Köröttem s bennem ver szíve

Óriás porszem

Önmagam részeként létezem

Túl a végtelen időkön,

Hol a pillanat malma őröl

Lankadatlan.

Minden mi, van egy s oszthatatlan,

Anyag a szellem s szellem az anyagban

Nyugszik, mint múlt s jövő

A pillanatban.

Törmelék

Nem tudok repülni,

Akadályoz a szárnyam.

* * *

Szétrebbenő verébraj:

Táguló világegyetem.

* * *

Önmagába zárt végtelenség,

Kristályos rendű tiszta fenség,

Leheletszirmú gyöngy magány.

* * *

Nem várok én csodára,

Majd megteszem magam,

Vagyok holnap királya,

Sajnos mindig ma van.

* * *

Életem

kemény koporsó,

melybe bezárva várom

feltámadásom,

a halált.