Virágh László versei

 

Időjáték

 

1.

A múlt mögöttem végtelen,

szemvillanás csak a jelen,

jövőm előttem rejtve van.

 

2.

A múlt már nincsen, elszelelt,

jövőmet el nem érhetem,

a jelent meg nem foghatom,

így talán nem is létezem.

 

3.

A múlt előttem: láthatom,

itt a jövő a hátamon,

jelenben élek gondtalan.

 

4.

A jövő előttem,

a múlt mögöttem,

de mi van alattam,

mellettem és fölöttem?

 

5.

Elmúltam, megjelentem,

jöttem, mentem,

amit láttam, jelentem,

jelentését meg nem fejtem.

  

Rácsok

 

Időkalitkám rácsait,

Megkísértve a lehetetlent,

Mint csintalan, fogoly majom,

Mindig szívesen feszegettem.

 

Így történt egyszer, hogy kiestem,

Mivel kitört az egyik rácsrúd,

És én voltam nagy lendületben.

 

Most visszamászni nem tudok,

Pedig igencsak igyekszem,

Fogalmam sincs mi lesz velem.

Mindenesetre most lefekszem.

 

Kék bársonyon

 

Kék bársonyon ezüst

csillagképek álombéli

hold és meteor tüzes útja

 

halovány füstöt hord a szél

 

minden tiszta és sötét

tudásod szikrázó ködét

már eloszlatta a boldog éj

 

a homály ölén ősi

mágikus igék születnek

mint kristályok melyek

a teremtés titkát hordják

 

halovány füstöt hord a szél

 

Kék bársonyon ezüst

csillagképek álombéli

hold és meteor tüzes útja

  

Csillag

1.

 Csillag: üzenet a múlttól a mának,

Csillag: emléke önnönmagának,

Csillag: a lét kinyújtott karja,

Mégis,

Elég egy falevél is,

Hogy eltakarja.

  

2.

Csillag voltam,

ízzó szivemben

gázok, széttört atómok

őrülete kavargott

robbanásra készen,

s egy távoli bolygón

szerelmespárok nézték

nyugodt fényemet.

 

3.

Csillag csillog-

villog mint fog

óriás száj

kék ürében

   

 Este

 

Este,

mikor árny borul az égi tüzekre,

látom,

hogyan születik meg az álom,

amely majd éjszaka

pilláid alá bújva elvarázsol.

 

Sugárkévék, gomolyok, koszorúk

égő színei elenyésznek

a szürke, barna és a kék

mélységeiben,

míg végül mindent

elnyel a sötét,

és csak a benső,

az egyetlen

fény világol.

 

Várakozás

 

hársfavirág illatozik

jázminok is

szédítenek-bódítanak

a csillag is mind a helyén

bár nem látszik

minden madár

tudja énekét

és mindent amit mi nem

a méhek gyűjtik amit

gyűjteniük adatott

és meghalnak zokszó nélkül

küzdve az utolsó sziromig

lassan szelíden

alkonyillatú lesz a domb

és a szél hozza az alkonyt

nem a Nap rejti el fényét

 

A pillanat

 

Folyton vonuló felhők alatt

a pillanat

kitárt szárnyakkal lebegő madár:

egyhelyben marad.

  

A láng

 

Gyullad, elalszik a láng,

A pillanatnyi idő

Mindent betöltő végtelenség,

Végtelen része maga is.

 

Gyullad, elalszik a láng,

Mégis ott marad mindörökre,

Pillanatának végtelenjét élve,

Mindig meggyúlva, kihúnyva, égve.

  

Málta

 

Hidat vert ezüstből

A Hold a tengeren,

Szél jár, belekap a tűzbe,

A hullám nem pihen,

Fut, csapkod, szüntelen,

Kötél zúg, vitorla csattog,

Visszhangzanak a szirtek, a partok,

Az ember mulandó,

Örök a négy elem.

    

Most éppen

 

Most éppen

Szikrázó tengeren

Hullámzik felém a végtelen,

Felszív emel sodor szelíden.

 

Látom a mindenség mérhetetlen,

S kicsiny, mint kristály szegelletén

 A csúcs.

 

Születni, halni, egyre megy,

Simít a világ lehellete,

Köröttem s bennem ver szíve

 

Óriás porszem

Önmagam részeként létezem

Túl a végtelen időkön,

Hol a pillanat malma őröl

Lankadatlan.

 

Minden mi, van egy s oszthatatlan,

Anyag a szellem s szellem az anyagban

Nyugszik, mint múlt s jövő

A pillanatban.

  

Törmelék

 

Nem tudok repülni,

Akadályoz a szárnyam.

 

* * *

 

Szétrebbenő verébraj:

Táguló világegyetem.

 

* * *

 

Önmagába zárt végtelenség,

Kristályos rendű tiszta fenség,

Leheletszirmú gyöngy magány.

 

* * *

 

Nem várok én csodára,

Majd megteszem magam,

Vagyok holnap királya,

Sajnos mindig ma van.

 

* * *

 

Életem

kemény koporsó,

melybe bezárva várom

feltámadásom,

a halált.